2. fejezet

Farkastanya 

"A csőcselék iszonyú, undorító. Olyan, akár a farkas, csakis élő hússal lehet lecsillapítani."

Éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Mardosott a bűntudat, amiért ennyire sikerült megbántanom Marcust. Ha másról lett volna szó, valószínűleg nem vettem volna ennyire a lelkemre ezt az egészet. És a vámpír képzelgése alaptalan volt. Ugyanolyan fontos nekem, mint Michael és William. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen gondolatok merülnek fel benne. Hiszen semmit sem tettem, amivel okot adhattam volna ilyesfajta feltételezésekre. Vagy mégis? Nem, biztos nem. Arra emlékeznék. Azt sem gondoltam volna, hogy Marcus ennyire érzékeny. Holott a kemény, és érzéstelen vámpír-hibrid szerepében tetszeleg.

Nem kellene rosszul éreznem magam, mivel semmi rosszat nem tettem, hiszen csak az igazat mondtam neki. Mégis az érzelmeim, s önbecsülésem a béka feneke alatt volt. Jobban tenném, ha vigyáznék az emberekre, akik megmaradtak nekem. Meg kellene becsülnöm őket, s nem elmarni magamtól.

Hhh. Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy ugyanolyan makacs vagyok, mint a testvéreim. Sőt, még makacsabb is. Úgy látszik ebben, édesapámra ütöttem. Nem tudom, milyen tulajdonságom egyezik meg a nővel, aki világra hozott. Nem tudom mit jelent, mi értelme van annak a szónak, hogy anya. Nekem sosem adathatott meg ez. A születésem estéjén vesztette életét. Megöltem. A születésembe halt bele. A létezésem miatt, most a bátyáimnak nincsen anyjuk, az édesapámnak nincsen felesége. Ehelyett itt vagyok nekik én, aki haragszik rájuk, s nem szívesen beszél velük. S aki jelenleg tengődik az érzelmei viharában. Ezt kapták ők, anya helyett. Egy érzelmileg labilis, zakkant tyúkot.

Igazából...nekem kim van? Ha sorra venném a dolgokat, amik történtek velem az elmúlt évek alatt, nem sok nevet tudnék felírni a listára.

A legjobb barátnőm, halott. Viktor megölte őt. Szinte egy kis hülye okért. Mert szerelembe esett. Könyörgöm. Ez mióta bűn?! Akinek nem tetszik ne, nézzen rájuk. Ne, ölje meg egyből, szegény lányt.

Az édesanyám alapból kizárva.

Az édesapámmal rég nem tartom a kapcsolatos. Az véletlen volt, hogy most sikerült engem megtalálnia, de ez is csak azért van, mert keresett. Mert a hasznára voltam, vagyok. Csak kihasznál, hogy elérje a céljait. Egyátalán nem egy minta apa. Keserűséget okoz nekünk. S jobbnak látja elfordítani a fejét, ha a gyermekei bajba kerülne. Kérdem én, apa az ilyen?! Szerintem még a férfi címszót sem érdemli meg. Egy gyáva féreg. Szebb szót nem lehet rá találni.

A bátyáim. A bátyáim közül egy halott. Egy kitudja, hol van most. Egy pedig éppen, ¨haragudjunk a húgunkra¨ játékot játszik. Bár, ha baj volt, rájuk lehetett a legjobban számítani. Persze ez már nagyon régen volt. Mostanra az egész családunk széthullott, s ott tartunk, hogy lassan az egész név, ami a családomat illeti, feledésbe merül.

Nem fogja tudni az utókor, hogy kik is voltak a Read család tagjai. Nagy tetteik, vagy éppen botrányos tetteik is feledésbe fognak merülni. Elhalványulnak, kifakulnak az idő előrehaladtával.

És itt vagyok én. Én, akit a boldogság messzire elkerül. Kényszerből csinálom, azt, amit. Kényszerből mosolygok vissza az emberek. Közben a lelkem vérzik, s zokog.

Zokog egy szerető család után. Barátok után. Szerelem után.

Vérzik, mert az évszázadok kemény sebet hagytak rajta, melyeknek talán már sosem lesz idejük begyógyulni. Mert a körülöttem lévők lassan kiölnek belőlem minden jót, amit valaha magaménak tudhattam. Mert ez vagyok én. Egy nő, akit a szerencse messziről kerül. Akit a családja elhanyagolt. És, akinek a szerelemre sem adathatott meg a lehetősége.

Nem mondanám magam gonosznak, de a jók közé sem tartozhatom. Hisz öltem már, nem is egyszer. Nem csak a szükség kedvéért, saját akaratomból, pusztán kedvtelésből. Büszke nem lehetek az életemnek erre az időszakára, de vállalom. Nem tagadom senki előtt sem. Az emberek is hibáznak, én is. Ettől leszek teljes. Senki sem hibátlan.

- Nem zavarok?- kopogott be a szobám ajtaján Selene. Megráztam a fejem, s felültem az ágyon.

- Mit szeretnél?

- Gondoltam megnézem, hogy vagy. Az egész kastély a Marcussal való kis vitádról pletykál- dőlt az ajtófélfának. Felhúztam a szemöldököm.

- Igazából számítottam erre. Egy vámpírokkal teli kastélyban, elkerülhetetlenek az ilyen dolgok- mondtam végül.

- Tudod, nem ismerlek régóta. Sőt, azt sem tudom ki vagy te, mi vagy te. De, tisztellek. Az egész lényed határozottságot tükröz, s olyan dolgokat, hogy úgy érezze az ember, hogy tisztelnie kell téged- szavai megleptek. Bensőmet melegség járta át.- Nyilván nem lehetsz jelentéktelen. Ha megmerted magadnak engedni azt a bizonyos hangnemet az egyik urunkkal szemben, akkor nem akárkinek kell lenned.

- Köszönöm, Selene. Szavaid hihetetlenül jól estek, hálás vagyok értük- biccentettem.- Emellett pedig az, hogy ki vagyok, maradjon titok. Majd, esetleg, hamár olyan jóban leszünk, hogy megbízzak benned, elárulom.

- Rendben, nem is vártam másként- bólintott.- Ha nem veszed tolakodásnak, kérdeznék valamit.

- Csak nyugodtan.

- Miért volt olyan fontos, hogy megmentsd azt a férfit?

- Miből gondolod, hogy fontos volt nekem?- ráncoltam a homlokomat.

- Láttam rajtad. Aggódtál érte, nem egyszerű ember számodra. Miért?

Sóhajtottam, s az ablakhoz sétáltam. Messze néztem a tájat, és közben saját érzelmeim viharával kellett megküzdenem.

- Emlékeztet valakire, aki valaha közel állt a szívemhez- válaszoltam egy kis csend után.

- Szerelem?- puhatolózott. Éreztem, hogy tényleg érdekelte, de ezek mellett más is lapult a szándékaiban. Tudni akart valamit. Amihez az én tudásom volt a kulcs.

- Nem- nevettem harsányan.- Szinte a testvérem volt- szinte, az is volt.

- Jól tippelem, hogy ennek a valakinek köze van a Marcussal való vitádhoz?- megfordultam.

- Okos lány vagy, meg kell hagyni- mondtam elismerően.- És, igen. Marcus a halálát akarja Michaelnek. Én, nem.

-  És azt akarod, hogy segítsek- vonta le a következtetéseket.

- Tudom, hogy neked is érdeked, hogy életben maradjon. Kölcsönösen segítünk egymásnak, ennyi.

- Legyen- ment bele azonnal.- De akkor a farkasokkal is meg kell majd küzdenünk, és az egész kastéllyal.

- A farkasok nem jelentenek problémát- de még mennyire nem.- A többiek pedig bízd csak rám. Amelia mellettem van, Marcus pedig e téren hidegen hagy.

- Szóval nem érzed magad rosszul amiatt, hogy veszekedtetek.

- Túl sokáig feszíted, a húrt nem gondolod?- érdeklődtem.

- Tán baj?- kérdezett vissza.

- Nem- mondtam.- Csodálkozom, hogy ilyen bátor vagy. Más nem, mert volna így beszélni velem, mint te. Ilyen kényes, s magánjellegű témákra kitérni, min te. Bátor vagy, nem riadsz vissza semmitől. Ez tetszik- mosolyodtam el a végére.

- Itt van rá az okom- mondta kissé szórakozott hangnemben.- Most támasztottad alá a tényt, miszerint nem fogsz bántani.

- Nem mondtam, hogy nem foglak. Mert, ha olyat teszel, ami árt nekem, akkor persze nem fogom szó nélkül tűrni. Félreértés ne, essék, nem áll jelenleg szándékomban, hogy ilyesmit tegyek. De, ezzel tisztában kell lenned.

- Rendben- bólintott.- Gondolom előző kijelentésem, már válaszolatlanul marad.

- Jól gondolod- bólintottam.- Megyek, beszélek Améliával. Addig te légy szíves deríts ki mindet a férfiról. Michael Corvin a neve, ennyit tudok- bólintott, majd magamra hagyott.

Amelia a szobájában volt. Nem lepődnék meg, ha azt mondaná hallotta az egész beszélgetésünket, de nem tett rá megjegyzést, mikor beléptem.

- Marcus, ki van borulva- hozta fel a tegnap estét.

- Tudom- sóhajtottam, majd eldőltem az ágyán. Az ággyal szemben lévő karosszékben ült, s onnan bámult engem. Keresztbe tett lábai és kezei csak hozzájárultak ijesztő kinézetéhez.

- Akarsz róla beszélni?- kérdezte hivatalos hangnemben.

- Most olyan érzésem van, mintha én lennék a páciens, te meg a pszichológus- nyitottam résnyire a közben lehunyt szemeimet. Halkan felnevetett. Ezt se hallani sokszor.

- Adelaide, esküszöm, színt viszel az életünkbe. Még csak egy fél napja vagy itt, de máris elérted, hogy ne a megszokott hétköznapjaimat éljem. Megnevetettél, ami nem sokaknak sikerül- most rajtam volt a sor, hogy nevessek.

- Ugyan már- legyintettem.- Itt csak te, Marcus, és esetleg még Selene tűrtök meg. A többiek egyenesen utálnak. És örülök, hogy ezt mondod. Nem is tudom, hogy lehet itt létezni, ilyen merev és komoly vámpírok között. Én már rég beleőrültem volna, ha nekem kellene irányítanom a népet- sóhajtottam.

- Visszatérve Marcushoz. Nem akarsz kibékülni vele?

- De- válaszoltam.- Előbb-utóbb csak kibékülünk.

- Adelaide- sóhajtott.- Marcus nem haragszik rád. Csak nem akarja belátni, hogy nincs igaza. Tisztában van vele, hogy ezúttal elvetette a sulykot, hogy alaptalanul kezdett el vádaskodni feletted. A büszkesége az egyedüli ok, ami megakadályozza abban, hogy bocsánatot kérjen.

- Azért én is jócskán elvettem a sulykot- húztam a szám.

- Nem hinném- ingatta a fejét.- Te jogosan támadtad le. Elvégre az az ember, Michael, mégiscsak a Corvinus vérvonal emberi leszármazottja. És tudom, hogy te milyen lelkis vagy ilyen téren. De nem kell magadat okolnod. Most neked van igazad, Marcusnak kell jobb belátásra térnie. És végre tennie valamit azért, hogy a családja büszke lehessen rá- itt jelentőségteljesen pillantott a szemeimbe.

- Azért látszik, hogy neked sincs ínyedre Michael felbukkanása- mosolyodtam el keserűen. Szólásra nyílt volna a szája, hogy tiltakozhasson.- Felesleges tagadnod Amelia. Érzékelem a hangsúlyodból. Te mindig is Viktor alattvalója leszel. Neked ő a nagyúr. Ez nem baj. Nem fedlek meg érte. Neked ez a hited, ehhez kell tartanod magad. A véredben van. Mint ahogy a farkasok gyűlölése is.

- Mondtam már, hogy te vagy az egyetlen olyan nő ezen a világon, aki ilyen bölcs?- értetlenül néztem rá.- Nem utálsz egy olyan dologért, ami neked fontos. Ami jelenleg a szívedet marcangolhatja. Hiába tagadod, tudom, hogy fáj a farkasokkal szembeni ellenszenvem, és a Michael dolog- mondta mikor közbe akartam szólni.- De, te mégsem fedsz meg ezért. Bölcs vagy, tudsz helyesen gondolkozni. Te TÖBB vagy, mint itt bármelyikünk. Még Viktornál is többet érsz.

- Hű...most meghatódtam- motyogtam hitetlenül. Nem akartam elhinni, amit hallok. Amelia szavai megmelengették a szívemet.

- Az igazat mondtam- rántotta meg a vállát.

- Na, de én megyek- álltam fel.- Mielőtt még Marcus veled sem áll szóba, miattam.

- Ugyan- legyintett kuncogva. Kilibbentem a szobából, s Selene keresésére indultam. Helyette pedig Kravenbe botlottam bele. A vállánál fogva nekem jött, meglökött. Összeszorítottam a számat, és próbáltam visszatartani a kikívánkozó szavakat. Csakhogy ő ezt nem így gondolta.

- Figyelj már jobban- mordult rám.- Attól még, hogy Amelia kegyeltje vagy, neked sem lehet mindent.

- Ó, szóval ez böki a csőrödet- mondtam egy gunyoros mosollyal az arcomon.- Hogy Amelia rád parancsolt. Nem lett igazad velem kapcsolatban, s beégtél egy vén előtt.

- A helyedben elhallgatnék kislány- sziszegte mérgesen.

- Miért? Mi lesz, ha nem?- álltam szúrós tekintetét.

- Ne, akard tudni.

- Ennyi? Jobbal nem tudsz előállni?- nevettem.

- Attól még, hogy Amelia és Marcus rózsaszín ködben úszik veled kapcsolatban. De, én már elsőre átláttam rajtad. És ne, hidd, hogyha Viktort felébresztik, akkor Marcus meg tud védeni.

- Majd meglátjuk- hagytam ennyiben, s tovább indultam. Komolyan, idegesítő egy alak. Látszik rajta, hogy hataloméhes. S ezért bármire képes. Kétségkívül Viktor hű szolgája.

Szerencsére Selene már útrakész volt. S kiderített mindent Michaelről. Kezd egyre szimpatikusabb lenni. A stílusa, és merészsége tiszteletre méltó. Nem sok ilyen vámpír szaladgál a világon.

Azt persze senkinek nem mondtuk meg, hogy hova megyünk. Nem hiányoztak a rosszindulatú pletykák.

Bevallom a hatalmas lakó épület elé érve elfogott az izgalom. Ennek pontos okát nem tudtam volna megmagyarázni. Nem is akartam. Most az érzelmeim még számomra is kiszámíthatatlanok voltak.

Én Selenevel ellentétben nem hoztam semmilyen fegyvert, s nem feketébe öltöztem. Mivel én nem voltam halálosztó, ez elhanyagolható tény volt. Inkább az élénk színeket szerettem, s ki is használtam tökéletes alkatomat hozzá.

- Úgy tűnik, senki sincs itthon- rúgott egyet az ajtón Selene. Valóban, a lakás kongott az ürességtől.

- Nem valami higiénikus hely- grimaszoltam. Lehet, hogy nincs elég pénze. Mert ez az épület omladozott. Csoda, hogy még egyben állt.

- Ha neki megfelel- válaszolt Selene, rám sem nézve. A cuccai között kutakodott.

Találtunk pár képet, egy lánnyal- aki valószínűleg a barátnője volt. Az telefon csörgésére, s egy picivel később az ajtó nyikorgására kaptuk fel a fejünket. Selene szinte azonnal reagált, és Michael már a falhoz szegezve találta magát. Ez annyira nem volt ínyemre, de amíg komolyabban nem bántja, addig feleslegesnek láttam közbe szólni.

Csakhogy helyettem megtetette más is. A falon hirtelen mélyedések keletkeztek, s vad morgások csapták meg a fülünket. Remek.

- Maradj vele- intéztem a szavaimat Selenehez. Nem kérdezett, látszólag bízott bennem. Biztonság kedvéért odadobott nekem egy pisztolyt.

Kiérve a lakás elé, már a felszínen jövő farkasok fogadtak. Mivel az életünket kellett mentenem, ezért kénytelen voltam lőni, különben semmi bajom nem volt velük. Egyre többen jöttek, a tárból a golyó pedig rohamosan kezdett fogyni. Jobb ötletem nem lévén, kilőttem magam alól a talajt, s abban reménykedtem, hogy a farkasok engem fognak követni. Sejtésem igaznak látszott, mikor hátrafordulva vagy öt farkas volt a nyomomban.

Nem aggódtam. Ha nagyon harcra kerülne a sor, akkor meg tudnám magam fegyver nélkül is védeni. Bár, ezt inkább szeretném elkerülni. Nem szeretek ölni.

Hirtelen kellett valamilyen ötlettel előállnom. Az emberek közé nem vezethettem volna őket, ilyen alakban. Mert biztos voltam benne, hogy még az utcára is utánam jöttek volna farkas alakjukban. Azt már a metróállomáson bebizonyították, hogy nem érdeklik őket az emberek. És az sem, ha lebukunk.

Beoldalaztam a liftbe, és őrült módjára kezdtem el a gombokat nyomogatni. A számat rágva, könyörögtem a szállító eszköznek, hogy végre induljon el. Meg is tette, de az egyik farkasnak sikerült az utolsó részen beugrania. Elkapta a nyakam, s a falnak szegezett. Könnyedén kiugrottam a kezeiből, és mögé kerülve kitörtem a nyakát. Ez elvonta a figyelmemet minden másról.

A lift tetejét feltépték, és lenyúlva értem, kaptak el. Sikkantottam egy aprót, a hirtelen jött karmokra. Hiába kapálóztam nem értem el vele semmit. Sokan vettek körbe, s egyszerre mindannyijukkal most nem lettem volna képes elbánni.

Egy- a metróállomás közelében lévő- csatornába cipeltek. Áradt belőle a farkas bűz. Nem is tudom, hogy nem találtak rájuk eddig még a halálosztók.

- Srácok, hát így kell bánni, egy hölggyel?- valószínűleg a vezetőjük volt az, aki elé vittek. Hosszú, félig lokniba fogott haj. Borostás arc. Gyilkos tekintet, ajkain mégis egy mosoly játszott.

Szavai hatására, elengedtek. Egyből a földön kötöttem ki. S, ha ember lettem volna, akkor lehet, hogy nem lenne egy ép csontom sem már. Az idegen kedvesen a kezét nyújtva nekem, felsegített.- Lucian vagyok- a név, ismerős volt. De, egyelőre nem tudtam kitalálni, hogy kivel van dolgom. 

- Adelaide- mondtam. Hangom magabiztosságtól csengett. Félelemnek nyoma nem volt.

- Nos, Adelaide, lennél szíves elárulni, hogy mit tettél, ami miatt idekerültél?- dőlt neki az asztalnak, s keresztbe tett kezekkel várt. Időközben pedig már csak ketten maradtunk.

- Csak védtem azt, ami fontos nekem- válaszoltam egyszerűen.

- Á, szóval Michael a barátod? Igen érdekes, hogy egy embernek, nyilvánvalóan halhatatlan barátnője legyen.

- Nem, nem a barátom. De, fontos nekem. És, igen, valóban nem gyakoriak az ilyen esetek. Most pedig én kérdezek. Miért kell nektek?

- Szükségem van rá- nézett egy pillanatra a padlóra, majd ismét rám emelte a tekintet, s elmosolyodott.

- Mihez?- kérdeztem keményen.

- Az legyen az én dolgom- válaszolt szórakozottan.

- Mond csak, hogy lettél likán?- ráncoltam a homlokomat. Valami kezdett derengeni, kilétével kapcsolatban. Kérdésemet hallva, megmerevedett. S kifejezéstelen arccal nézett.

- Az már nagyon régen történt- minden izma megfeszült beszéde közben.- És nem éppen boldog történet, szóval.

- Értem- bólintottam. Nem akartam tovább feszíteni nála a húrt. Elvégre én sem árultam el neki, amit tudni akart. Ez így fair.- Akkor én mennék is- fordultam meg, egy könnyed mozdulattal előttem termett, utamat állva.

- Ne, olyan sietősen kislány. Még nem válaszoltál a kérdésemre.

- Te sem- vágtam vissza hevesen.

- Nem vagy vámpír- állapította meg.- De, ember sem.

- Jól látod- bólintottam.- Jobb lenne, ha nem marasztalnál. A vének keresni fognak.

-  Szóval, Viktor csicskása vagy- mondta egy lenéző mosollyal, tekintetével meg akart gyilkolni.

- Viktor?- kérdeztem vissza.- Ha tehetném, már rég megöltem volna azt a kegyetlen férget- sziszegtem.- szavaim hallatán meglepetés járta át az arcát.

- Ki vagy te?- nézett végig rajtam.

- Legyen annyi elég, hogy nem vagyok az ellenségetek. A vámpírokkal ellentétben, én nem rühellem a farkasokat. Ugyanolyan faj vagytok, mint ők. Nem értem mire jó ez az egész háborúskodás. Viktor sokat ártott nekem. Ellenem fordította a bátyámat, megölte a legjobb barátnőmet, és még sorolhatnám.

- Akkor miért nem ölted meg még eddig? Mert nyilvánvaló, hogy képes lennél rá. A beszédstílusodból ítélve, már szépen benne vagy a korban.

- Valóban rég volt már, mikor megismertem Viktort- merengtem el.- A megölésével egyelőre nem nyernék semmit. Van nála valami, ami kell nekem. S nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni ezzel Améliát és Marcust.

- Értem- bólintott.- Ha jól értelmezem, akkor háromból csak egy vénet utálsz.

- Igen- bólintottam.- Amelia sokat segített nekem a nehéz időkben, támaszom volt, mikor szükségem volt rá. Marcus pedig...Marcusban teljes mértékig megbízok. Fontos a számomra, s tűzbe is mennék érte.

- Ez esetben nem tudom mi okod egy Corvinus leszármazottal foglalkozni, mert ismerve Marcust, őt hidegen hagyja Michael létezése- éles esze meglepett. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan összerakja a darabkákat.

- Az legyen az én dolgom, likán- a megnevezés hallatán a szeme villant, de különösebb dühöt nem láttam íriszeiben.

- Úgy látom egy igen kemény, és határozott nővel állok szemben, ez tetszik- mondta lenyűgözően. Őszintén? Nem hatott meg.

- Nos, ha már mindezt átrágtuk, mehetnék? Ne, érts félre, egy álmom vált valóra azzal, hogy egy likán vezérrel társaloghattam, de szerintem nemsokára kezdenek majd hiányolni, a vének.

- Rendben- mondta egy kis hezitálással.- Menj- fordult el féloldalas, s kezével mutatta az ajtót.- Bár, még mindig nem tudom, miért akarnál abba a fertőbe visszamenni- utolsó mondatának nem tulajdonítottam különösebb figyelmet, de azért elgondolkoztam rajta. Igaza van. Az egy fertő. Maga a pokol. Miért is akarok én oda visszamenni? Persze, Marcus. És kell nekem az, ami Viktornál van. Szükségem van rá, hogy a lelkiismeretem végre megnyugvást leljen.

Emellett hirtelen bevillant egy kép. Egy kép, amint a legjobb barátnőm áradozik egy férfiről, egy likánról. Nem lehet. Ő nem lehet az. Nem lehet a férfi, akibe Szonja halálosan szerelmes volt. Lehetetlen.

Másodpercek töredékei alatt fordultam meg a tengelyem körül és néztem a farkas szemeibe, amik értetlenséget tükröztek tettemből kifolyólag. Homlokát ráncolva futta rajtam végig a tekintetét, mígnem szemei találkoztak, az enyémekkel.