1. fejezet

Szeles Város

"Attól, hogy törtetünk előre ebben a rohanó világban, mit sem törődve másokkal, néha még juthat idő egy kis emberségre." Érintés című film

Chicago. Nem hiába nevezik úgy, hogy a ¨szeles város¨. Ha nem lennék halhatatlan, fogalmam sincs, hogyan bírnám ki ezt a nagy erejű szelet. Még így is beleremeg egy kicsit a testem, mikor megérzem.

A nap már igencsak lemenőben volt, a boltok többsége kitette azt a bizonyos zárva táblát, az utakon pedig még mindig nagy forgalom volt.

A lábaim automatikusan vittek a kitűzött irányba, míg én a gondolataimba merülve bambultam előre.

Kíváncsi vagyok, hogy fognak fogadni. Egyáltalán ott lesz valamelyikük? Nyilván, hiszen Ő szerinte Marcus és Amelia ébren vannak, vagyis tehát Viktor az, aki alszik. Ő továbbá arról is tájékoztatott, hogy a városban megy a harc most a vámpírok és a vérfarkasok között. Amit sokszor az emberek sínylenek meg. Nem normálisak, komolyan mondom. Akár békében is meglehetnének egymás mellett, de nem, mert a nagyságos Viktor úrnak muszáj volt háborút indítania a farkasok ellen, akik szerintem igazából semmit sem tettek. Marcus a hülye, hogy hagyja Viktort uralkodni, holott már rég átvehette volna a neki járó helyet. Még, hogy Viktor a vámpírok legidősebbje? Jó vicc. Legszívesebben megöltem volna, de nem tehetem. Nála van valami, ami fontos a számomra, így élve kell nekem. De, amint megkapom, amit akarok, végzek Viktorral egyszer, s mindenkorra.

Ha jobban belegondolok az a férfi nem okozott mást nekem, csak szenvedést. Megölte a legjobb barátnőmet, rávette Marcust, hogy forduljon ellenem. Rosszabbat érdemel, mint a halál.

Egyedül Amelia az, aki még mellettem áll, habár ő is Viktort pártolja, de megérti az indokaimat, hogy miért utálom a férfit. Mondanám azt, hogy már csak ő maradt nekem-, ami részben igaz-, de nem tehetem. Hiszen az apám folyamatosan próbál kibékíteni, csak én nem hagyom neki.

Annyira bele voltam merülve a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy neki megyek valakinek, csak akkor mikor nekem ütközött.

- Ó, elnézést- szabadkoztam azonnal, majd nem kicsit lepődtem meg, mikor felnéztem az illetőre. Túlságosan is hasonlított valakire, a múltamból.

- Semmi baj- mondta lágy, kedves hangon. Még a hangunk is megegyezett.- Minden rendben?- kérdezte aggódva.

- Persze, miért?- ráztam meg a fejem, hogy kitisztuljon.

- Csak nagyon elbambultál, azt hittem, hogy valami baj van- felelte.

- Sajnálom, csak nagyon hasonlítasz valakire, akit ismertem- vallottam be. Magam sem tudom miért tettem, nem kellene ennyit fecsegnem.

- Ó- ennyit tudott csak mondani.- Egyébként a nevem, Michael Corvin- az ereimben meghűlt a vér. Ez a név visszhangzott a fejemben. Corvin, Corvin, Corvin...

Nem lehet! Ennyi év után képtelenség. Vagy mégsem? A vér csak úgy lüktetett az ereimben, a szívem is hevesen kalimpált, és elfogott egyfajta rosszérzés.

- Adelaide- ráztam meg a felém nyújtott kezet.- Read- tettem hozzá, hamár ő is a teljes nevén mutatkozott be.

- Örülök a találkozásnak, Adelaide- mosolygott rám.

- Úgy szintén- bólintottam, megengedve egy halvány mosolyt.

Véletlenül néztem csak a háta mögé, mikor kiszúrtam valakiket, vagyis valamiket. Vérfarkasok. Mit keresnek itt ilyenkor? És, ami a jobb kérdés, miért néznek úgy Michaelre, mint valami prédára? Na, nem! Nincs bajom a farkasokkal, de ebből nem fognak enni!

Mielőtt bármit tehettem volna a semmiből egy fekete ruhás nő bukkant fel, és a közeledő farkasok elé ugrott, majd megdobta őket valamiféle kütyüvel, ami az arcukba robbant.

- Futás!- kiáltott nekünk hátra fordulva. Azonnal megfogtam az értetlen Michael kezét, s húzni kezdtem. Figyelmen kívül hagytam a kezemet szorító férfi folyamatos kérdéseit, azon voltam, hogy minél előbb eltűnjünk innen. Egy metróállomásra húztam le, ahol jó sok ember megfordult. Így egy kicsit könnyebb dolgunk volt, mivel el tudtunk rejtőzni a tömegben.

- Állj már meg!- kiáltott rám Michael, visszafordulva ránéztem. Elengedte a kezemet, s a térdén megtámaszkodva próbált levegőhöz jutni.- Mi ez az egész? Mégis ki vagy te?

- Az most ne, érdekeljen! Gyere, el kell tűnnünk innen- kaptam a keze után, de elhúzta.

- Miért hallgatnék egy idegenre?

- Jogos kérdés, de jelenleg az életed forog kockán- pillantottam rá sürgetően. Már késő volt ugyanis az aluljárón megjelentek az előbbi farkasok. Egyből kiszúrtak minket, s durván félre lökve az embereket elindultak felénk. A metró még egy jó ideig nem fog indulni, szóval arra nem szállhattunk fel.- Bújj el!- utasítottam Michaelt. Ideje sem volt reagálni, mivel ismét megjelent a fekete köpenyes nő, s a farkasok azonnal tüzet nyitottak rá. A vámpírnő egyből visszahúzódott az egyik fal mögé, miközben néhány ember megsebesült, s kitört a káosz. A mellettem álló férfit automatikusan löktem be az egyik metró mögé, hogy legalább a golyók ne, találják el. Még két vámpír megjelent, és most már teljes pánik uralkodott el az embereken, a folytonos lövések miatt.

Az egyik farkas kiszúrta Michaelt, és meg akarta közelíteni, de én gyorsan előkaptam a csizmámba csúsztatott kést, s oldalba szúrtam vele. Vért köpve hullott a földre. Szerencsére mindig van nálam ezüst, valamilyen formában.

Hangos kiáltásokra kaptam fel a fejem. Az egyik vámpír élettelen teste éppen akkor hanyatlott a földre, s az előtte térdelő nő, dühös ábrázattal megfordulva tüzet nyitott a farkasra.

A másik, nagyobb termetű farkas végigszaladt az egyik metrón, a másik vámpír férfivel a nyomában. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, s mivel nem láttam hol ér véget a metró másik fele, utánuk futottam. Éppen időben érkeztem, ugyanis a férfi már hatalmas farkas formájában állt a vámpír előtt. Aki tudta, hogy nincs esélye, mégsem adta fel harc nélkül. Mielőtt még valami rossz történhetett volna közéjük ugrottam. A nálam jóval nagyobb farkas egy kicsit hátratántorodott, majd morogva egyet felém vetette magát. Könnyedén kitértem előle, s mögé kerülve a nyakába szúrtam az ezüst kést. Időt nem hagyva, hogy visszavágjon, most a vámpír kezét ragadva kezdtem el futni vissza az emberek közé. Úgy látszik a farkas megtántorodott, mivel nem követett minket, ezt észlelve egy kicsit megnyugodtam.

Mikor végre kiértünk a metróból már csak a nőt találtuk ott, Michael sem volt sehol.

- Köszönöm- fordult felém a férfi, s hálásan biccentett egyet.

- Semmiség- ráztam a fejem.

- Jól vagy?- jött közelebb a fekete köpenyes nő.

- Igen, megmentett- nézett felém.

- Nem ember- siklott rám a nő tekintete.- De vámpír sem. Akkor mégis, mi vagy te?

- Az nem fontos- ingattam a fejem.- Csak az, hogy túléltétek, és remélhetőleg Michael is- pásztáztam a szememmel a helységet, hátha rosszul láttam, s még itt van valahol.

- Ez a neve?- bólintottam.- Tudod miért akarták a farkasok elfogni?

- Fogalmam sincs- sóhajtottam tehetetlenül.

- Vissza kellene mennünk, a nap hamarosan felkel- szólalt meg a férfi.

- Igaz- bólintott a társa.- Menj előre, mindjárt megyünk mi is- megvárta még a férfi eltűnik, majd újra hozzám fordult.- Selene vagyok- nyújtott kezet.

- Adelaide- viszonoztam a gesztust.

- Miért akartad megmenteni a férfit?

- Michaelt? Te miért akartad megmenteni?- kérdeztem vissza.

- Rühellem a farkasokat, nem szalasztok el egy alkalmat sem, hogy keresztbe tegyek nekik- válaszolt egyszerűen.

- Ügyes, de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság- erre a mondatomra kicsit meghökkent, de nem tagadta.- Gondolom te is halálosztó vagy- néztem meg jobban az öltözékét.

- Honnan tudsz rólunk?- ráncolta a homlokát értetlenül.

- Jól ismerem az uralkodóitokat- feleltem.

- Akkor tarts velünk- állt féloldalas, s a kezével mutatott.

- Legyen- bólintottam rá, egyébként is oda vitt volna az utam, ha nem botlok bele Michaelbe, de ezt neki nem feltétlenül kellett tudnia.

Gyalog tettük meg az utat, ami hátra maradt. Egyikünk sem beszélt közben, pedig jól tudtam, hogy lennének kérdései. Vagy nem merte őket feltenni, vagy nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

A kastély még hatalmasabb volt, mint gondoltam. Bizonyára sok vámpír lakhatott itt, és csak a fele volt halálosztó. Amint beléptünk az ajtón szembe jött velünk egy elég mogorva kinézetű férfi, csatlósaival a nyomában.

- Ez meg ki?- bökött rám a fejével barátságtalanul.

- Adelaide, megmentette az életünket, hálával tartozunk neki- válaszolt keményen Selene. Miért érzem úgy, hogy nem jönnek ki jól egymással?

- És ezért máris ide kell hozni? Nyilvánvalóan nem vámpír- nézett rám undorodva.

- De nem is ember- ellenkezett Selene.

- Szerinted Viktor örülne neki, ha holnap arra kelne, hogy te mindenféle jött mentet idecsődítettél? Gondolkozz már, Selene!- förmedt rá a férfi.

- Hol van, Amelia? Ő majd megmondja, hogy maradhat e, vagy sem- hagyta figyelmen kívül a piszkálódást.

- Nem fogom az úrnőt zavarni, csak azért mert te úgy gondoltad, hogy szeretetotthont nyitsz a kastélyunkból- kiáltotta a férfi, dühösen.

- Kraven!- kiáltott vissza Selene, szikrákat szóró szemekkel. Nem tudtam mit is szólhatnék ehhez hozzá.

- Mi ez a kiabálás?- hallottam meg egy ismerős hangot, ami a többi vámpír számára ijesztőnek hathatott, mély csengése miatt.

- Úrnőm- hajtott fejet Kraven.- Selene idehozta ezt a lányt, minden előzmény nélkül és elvárja, hogy itt maradhasson- Amelia tekintete rám siklott, s döbbenten ismert fel. A szemeiben értetlenség, egy kis félelem, és öröm tükröződött.

- Adelaide?- kérdezte kedvesen, mégis hitetlenkedve. Majd szoros ölelésben részesített.- Selene jól tette, hogy idehozta, mennyetek és készítsék neki elő a szobát, ami mellettem található- parancsolta az embereinek. Kraven, bár kelletlenül, de bólintott, egy utolsó pillantást vetve a gúnyosan mosolygó Selenere.- A többiek elmehetnek- szólt a nézőközönségünknek.- Mond csak mi járatban erre?- kérdezte miközben a dolgozója felé sétáltunk.

- Csak erre jártam, és gondoltam, ha már itt vagyok, akkor benézek hozzátok is- álltam elő valami jó kifogással. Akármennyire is bíztam benne, az igazat nem mondhattam el neki. 

- S hogy akadtál össze Selenevel?- foglaltunk helyet.

- Ott voltam a metróállomáson mikor megtámadták őket a farkasok, én pedig megmentettem az egyikőjüket- válaszoltam hátradőlve, kezeimet a keresztbe tett lábaimon pihentettem.

- A farkasok nyílt tüzet nyitottak rájuk az emberek előtt?- lepődött meg egy pillanatra.- Hogyhogy?

- Gondolom a fiút akarták- válaszoltam.

- Milyen fiút?- érdeklődött tovább Amelia.

- Michael Corvint- a név hallatán még jobban meglepődött.

- Gondolom, nem csak egy névrokonról van szó.

- Jól gondolod- bólintottam.- Kiköpött mása az ősének.

- Szóval ez a valódi ok, amiért megmentett az embereinket- eresztett meg egy halvány mosolyt Amelia.

- Részben- ismertem el.- Emellett tisztában vagy vele, akármennyire nincs bajom a farkasokkal, nem tűröm, ha ártatlanul bántanak valakit. És sok ember megsérült- tettem hozzá.

- Igen, tudom- bólintott.- Meddig szándékozol maradni?

- Most jöttem és máris elküldenél?- jelent meg egy apró mosoly az arcomon.

- Dehogyis- ellenkezett mosolyogva.- Csak szeretném tudni, meddig számíthatunk a jelenlétedre- mondta egy kicsi epésen.

- Amelia légy szíves, ne, kezdjük ezt elölről- sóhajtottam, lehunyva a szemeimet.- Tudod, hogy jó okom van rá, hogy kerüljelek titeket.

- Sajnos- mondta keserűen.- Holnap lesz az ébresztés.

- Tisztában vagyok vele.

- Igen?- húzta föl a szemöldökét.

- Szerinted eljöttem volna úgy, hogy nem tájékozódom?- utánoztam a mozdulatot.

- Igaz- ismerte el.

- Különben sem hagynám ki az alkalmat, hogy most, hibernálása közben öljem meg azt a rohadékot- vigyorodtam el. Amelia csak a fejét csóválta.

- Te már sosem változol- mondta kicsit rosszallóan.

- Jó okom van, Viktort gyűlölni.

- Tudom, hogy nem egy szent, nekem nem kell bemutatni- nézett rám Amelia.

- Mégis mellette vagy- sóhajtottam.

- Nem tehetek mást, és nem olyan rossz, ha jobban megismered.

- Fúj, ez úgy hangzott, mintha több lenne köztetek puszta barátságnál- rázkódtam meg a gondolatra.

- Tudod, hogy nekem csak egy szerelmem volt, aki már meghalt. Sosem tudnám meggyalázni ily’ módon az emlékét. De Viktor tud normális is lenni...

- Ha akar- egészítettem ki a mondatát.- Fölösleges próbálkoznod, úgysem fogom kedvelni. Semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna a tiszteletemet. És ez az egész időugrás is egy nagy hülyeség. Mégis mi értelme van annak, hogy átalusztok több száz évet? Nem így fog fennmaradni a faj, így pusztul majd el, előbb-utóbb. Mert lesznek majd olyanok, akik elég bátorságot, s erőt gyűjtenek ahhoz, hogy megtámadjanak titeket. Akkor pedig a vének nélkül a vámpír faj nem megy semmire, ki fog halni- magyaráztam hevesen.

- Ezt CSAK te látod így- közölte Amelia.

- Mi mást tehetnék?- tártam szét a kezeimet.- Ha ti nem látjátok be ezt magatoktól, valakinek rá kell vezetnie titeket. Apropó, ha már a véneknél tartunk...Marcus hol van?

- Dolga akadt, de estére visszaér- válaszolta Amelia.

- Remek- mondtam némi éllel a hangomban.

- Biztos örülni fog neked- ezt ugye Amelia sem hitte el?

- Biztos- forgattam a szemem.

- Nem vagy éhes, szomjas, vagy esetleg lepihennél?- váltott témát a nő.

- Inkább lepihennék- bólintottam.

Felkísért a szobába, amit már elkészítettek nekem, és ami közvetlen Amelia hálóhelye mellett volt található. Hálásan megköszöntem a szőke hajú lánynak, aki akkor végzett a szobával, mikor odaértünk, majd ledőltem az ágyra pihenni.

Fáradt nagyon nem voltam, inkább a gondolataimba merülve feküdtem.

A Michaellel való találkozás nem kicsit kavart fel. Régi sebeket szakított föl, s újra meg újra lejátszódott bennem az arca. Kétségkívül tökéletes mása volt néhai elődének. Most biztosan össze lehet zavarodva, mivel nem hinném, hogy tudná, hogy kicsoda is valójában. Meg kell keresnem! Igen, ezt fogom tenni, amint egy kicsit én is lenyugszok. Tudom, hogy Marcus nem fogja díjazni ezt az ötletet, de valahogy nem érdekel. A saját életem felett, én döntök. Gondolom Viktor sem fog repdesni az örömtől, mikor meglát engem. De őszintén szólva teszek rá. Ha tehetném, már rég halott lenne. Így is túlcsábító a gondolat, hogy holnap ne, öljem meg, mielőtt teljesen erőre kapna. Bár, akkor is meg tudnám ölni, csak így valahogy könnyebb dolgom lenne. De tudom, hogy Marcus, akkor még dühösebb lenne.

Végül csak sikerült elaludnom. Egy órácskát aludtam mindössze, de máris jobban éreztem magam. A szívem sem fájt már Michaelre gondolva. És a Viktor iránt érzett dühöm is kezdett lassan visszahúzódni az agyam rejtekébe.

Egy kicsit kihaltnak tűnt a kastély, bizonyára mindenki pihen, és a saját dolgával van elfoglalva. A lábaim automatikusan vittek az alagsorba. Ahol a ¨trónterem¨ volt megtalálható. Vagyis Viktor nevezte annak. Ezt onnan tudom, hogy Ő megmutatta az épület tervrajzát, mikor még csak építették. Pont olyan volt, amire számítottam. A közepén három kis koporsóval, amik a földbe voltak temetve, mindegyiken ott díszelgett a tulajdonosainak a kezdőbetűje. Ismét elkapott a csábító gondolat, hogy most azonnal végzel Viktorral, és senki nem tudja meg, de türtőztettem magam. Undorodva néztem a hatalmas trónszékre, ami a pódiumon foglalt helyet. Ciccegve mentem hozzá közelebb, szívesen felborítottam volna.

- Ha lehet, egyben maradjon meg a hely- azonnal megpördültem a hang hallatán. Marcus állt az ajtónak támaszkodva, karba tett kezekkel.

- Marcus- mondtam ki a nevét, amolyan üdvözlésképpen.

- Adelaide- viszonozta.- Rég láttalak.

- Csak nem hiányoztam?- kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban.

- Ha hiszed, ha nem..Igen, hiányoztál- sétált beljebb.

- Jól mondod, nem hiszem- mondtam egyszerűen.

- Az már a te bajod. Egyébként még szebb lettél, mint voltál- jegyezte meg végig nézve rajtam.

- Ne, bókolj!- sziszegtem.

- Csak az igazat mondom- emelte fel védekezően a kezeit.- Amúgy Amelia mondta, hogy keveredtél ide. De nem hinném, hogy csak úgy véletlenül erre jártál.

- Ez az igazi Marcus- tapsoltam kettőt a tenyereimmel.- Mindig kételkedik mindenben, és soha nem hisz el semmit.

- Óvatos vagyok, talán baj?- húzta föl a szemöldökét.- Legutóbb haraggal váltunk el, és jobb az elővigyázatosság.

- Ezt nem hiszem el- csattantam fel.- Te tényleg kinézed belőlem, hogy képes lennék ártani NEKED? Az istenért Marcus! Akármennyire is legyünk rosszba fontos vagy nekem! Sosem tennék olyasmit, amivel ártanék neked- a vége már csak elfúló suttogás volt.

- Igazad van. Sajnálom!- ölelt meg gyengéden.- Az évek tettek ilyen paranoiássá.

- Semmi baj- ráztam meg a fejem, halványan mosolyogva.

- Egyébként nem esett semmi bajod?

- Hmm?- néztem fel rá értetlenkedve.

- A metrómegállóban.

- Ja, nem- válaszoltam, elengedve őt. Egy lépést tettem hátra, hogy jól lássam az arcát.

- Egyáltalán minek folytál bele a farkasok és a halálosztók közötti harcba?- kérdezett tovább.

- Marcus, nem vagyok már gyerek! Meg tudom magam védeni! Amelia nem mondta el?

- De- felelte egyszerűen.

- Akkor meg?!

- Mi van? Meg kellene hatódnom, mert megvédted Michael ivadékát?- igen, még a nevük is egyezik.

- Hogy lehetsz ilyen tapló? Michael is ugyanolyan fia volt Alexandernek, mint te vagy William- kiáltottam rá.- Kicsit sem érdekel, hogy az a fiú ott kint, egy Corvinus leszármazott?

- Nem különösebben- vonta meg a vállát.

- Mit tett veled Viktor?- suttogtam elborzadva.

- Tudod, van annál sokkal nagyobb problémám is, mint a néhai öcsém, egyik leszármazottjával foglalkozni! Például, a másik öcsém, William, most valahol egy rohadt, elzárt börtönben szenved, étlen-szomjan! Viktor kegyetlensége miatt! Michael meghalt, nem jön vissza többet, ezt el kellene fogadnod végre, Adelaide! Az a fiú, nem helyettesítheti őt!- lett egyre hangosabb a kiabálása.

- Nem is mondtam, hogy helyettesítheti!- kiáltottam.- Azt pedig, hogy egy érzéketlen bolond lettél ne, merd Williamre fogni! Szegény, ha tudna gondolkodni, most elsüllyedne szégyenében, amiért ilyen tuskó lett a bátyja! Akkor kellett volna Viktor ellen harcolnod, amikor még tudtál volna! Nem kellett volna hagynod, hogy örök szenvedésre ítélje Williamet! Mondtam neked, kézzel-lábbal tiltakoztam, kiabáltam, hogy tegyél ellene valamit, de te behúztad füled-farkad, és végig nézted, ahogy elviszik őt!- rázúdítottam minden felgyülemlett feszültségemet. Talán kicsit megbántam, hogy ilyen nyersen fogalmaztam, de ez volt az igazság.- Marcus...

- Most megmutattad, hogy is érzel valójában. Mindig is ők voltak neked az elsők. William és Michael- suttogta fájdalmas hangon. Rossz volt így látni, hiszen ő mindig kemény, és határozott volt. Sosem tört össze. Nekem pedig pár perc alatt sikerült ezt elérnem. De a mondás is úgy tartja, hogy mindig a szeretteit bántja az ember.

- Ez nem igaz!- ráztam a fejem hevesen.- Ugyanolyan fontos vagy nekem, mint ők!

- Sajnálom, de ezek után, már nem tudom ezt elhinni!- rázta meg a fejét, majd elviharzott.

Istenem, Adelaide, egy nagy kalapos idióta vagy!