2. fejezet

Farkastanya 

"A csőcselék iszonyú, undorító. Olyan, akár a farkas, csakis élő hússal lehet lecsillapítani."

Éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Mardosott a bűntudat, amiért ennyire sikerült megbántanom Marcust. Ha másról lett volna szó, valószínűleg nem vettem volna ennyire a lelkemre ezt az egészet. És a vámpír képzelgése alaptalan volt. Ugyanolyan fontos nekem, mint Michael és William. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen gondolatok merülnek fel benne. Hiszen semmit sem tettem, amivel okot adhattam volna ilyesfajta feltételezésekre. Vagy mégis? Nem, biztos nem. Arra emlékeznék. Azt sem gondoltam volna, hogy Marcus ennyire érzékeny. Holott a kemény, és érzéstelen vámpír-hibrid szerepében tetszeleg.

Nem kellene rosszul éreznem magam, mivel semmi rosszat nem tettem, hiszen csak az igazat mondtam neki. Mégis az érzelmeim, s önbecsülésem a béka feneke alatt volt. Jobban tenném, ha vigyáznék az emberekre, akik megmaradtak nekem. Meg kellene becsülnöm őket, s nem elmarni magamtól.

Hhh. Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy ugyanolyan makacs vagyok, mint a testvéreim. Sőt, még makacsabb is. Úgy látszik ebben, édesapámra ütöttem. Nem tudom, milyen tulajdonságom egyezik meg a nővel, aki világra hozott. Nem tudom mit jelent, mi értelme van annak a szónak, hogy anya. Nekem sosem adathatott meg ez. A születésem estéjén vesztette életét. Megöltem. A születésembe halt bele. A létezésem miatt, most a bátyáimnak nincsen anyjuk, az édesapámnak nincsen felesége. Ehelyett itt vagyok nekik én, aki haragszik rájuk, s nem szívesen beszél velük. S aki jelenleg tengődik az érzelmei viharában. Ezt kapták ők, anya helyett. Egy érzelmileg labilis, zakkant tyúkot.

Igazából...nekem kim van? Ha sorra venném a dolgokat, amik történtek velem az elmúlt évek alatt, nem sok nevet tudnék felírni a listára.

A legjobb barátnőm, halott. Viktor megölte őt. Szinte egy kis hülye okért. Mert szerelembe esett. Könyörgöm. Ez mióta bűn?! Akinek nem tetszik ne, nézzen rájuk. Ne, ölje meg egyből, szegény lányt.

Az édesanyám alapból kizárva.

Az édesapámmal rég nem tartom a kapcsolatos. Az véletlen volt, hogy most sikerült engem megtalálnia, de ez is csak azért van, mert keresett. Mert a hasznára voltam, vagyok. Csak kihasznál, hogy elérje a céljait. Egyátalán nem egy minta apa. Keserűséget okoz nekünk. S jobbnak látja elfordítani a fejét, ha a gyermekei bajba kerülne. Kérdem én, apa az ilyen?! Szerintem még a férfi címszót sem érdemli meg. Egy gyáva féreg. Szebb szót nem lehet rá találni.

A bátyáim. A bátyáim közül egy halott. Egy kitudja, hol van most. Egy pedig éppen, ¨haragudjunk a húgunkra¨ játékot játszik. Bár, ha baj volt, rájuk lehetett a legjobban számítani. Persze ez már nagyon régen volt. Mostanra az egész családunk széthullott, s ott tartunk, hogy lassan az egész név, ami a családomat illeti, feledésbe merül.

Nem fogja tudni az utókor, hogy kik is voltak a Read család tagjai. Nagy tetteik, vagy éppen botrányos tetteik is feledésbe fognak merülni. Elhalványulnak, kifakulnak az idő előrehaladtával.

És itt vagyok én. Én, akit a boldogság messzire elkerül. Kényszerből csinálom, azt, amit. Kényszerből mosolygok vissza az emberek. Közben a lelkem vérzik, s zokog.

Zokog egy szerető család után. Barátok után. Szerelem után.

Vérzik, mert az évszázadok kemény sebet hagytak rajta, melyeknek talán már sosem lesz idejük begyógyulni. Mert a körülöttem lévők lassan kiölnek belőlem minden jót, amit valaha magaménak tudhattam. Mert ez vagyok én. Egy nő, akit a szerencse messziről kerül. Akit a családja elhanyagolt. És, akinek a szerelemre sem adathatott meg a lehetősége.

Nem mondanám magam gonosznak, de a jók közé sem tartozhatom. Hisz öltem már, nem is egyszer. Nem csak a szükség kedvéért, saját akaratomból, pusztán kedvtelésből. Büszke nem lehetek az életemnek erre az időszakára, de vállalom. Nem tagadom senki előtt sem. Az emberek is hibáznak, én is. Ettől leszek teljes. Senki sem hibátlan.

- Nem zavarok?- kopogott be a szobám ajtaján Selene. Megráztam a fejem, s felültem az ágyon.

- Mit szeretnél?

- Gondoltam megnézem, hogy vagy. Az egész kastély a Marcussal való kis vitádról pletykál- dőlt az ajtófélfának. Felhúztam a szemöldököm.

- Igazából számítottam erre. Egy vámpírokkal teli kastélyban, elkerülhetetlenek az ilyen dolgok- mondtam végül.

- Tudod, nem ismerlek régóta. Sőt, azt sem tudom ki vagy te, mi vagy te. De, tisztellek. Az egész lényed határozottságot tükröz, s olyan dolgokat, hogy úgy érezze az ember, hogy tisztelnie kell téged- szavai megleptek. Bensőmet melegség járta át.- Nyilván nem lehetsz jelentéktelen. Ha megmerted magadnak engedni azt a bizonyos hangnemet az egyik urunkkal szemben, akkor nem akárkinek kell lenned.

- Köszönöm, Selene. Szavaid hihetetlenül jól estek, hálás vagyok értük- biccentettem.- Emellett pedig az, hogy ki vagyok, maradjon titok. Majd, esetleg, hamár olyan jóban leszünk, hogy megbízzak benned, elárulom.

- Rendben, nem is vártam másként- bólintott.- Ha nem veszed tolakodásnak, kérdeznék valamit.

- Csak nyugodtan.

- Miért volt olyan fontos, hogy megmentsd azt a férfit?

- Miből gondolod, hogy fontos volt nekem?- ráncoltam a homlokomat.

- Láttam rajtad. Aggódtál érte, nem egyszerű ember számodra. Miért?

Sóhajtottam, s az ablakhoz sétáltam. Messze néztem a tájat, és közben saját érzelmeim viharával kellett megküzdenem.

- Emlékeztet valakire, aki valaha közel állt a szívemhez- válaszoltam egy kis csend után.

- Szerelem?- puhatolózott. Éreztem, hogy tényleg érdekelte, de ezek mellett más is lapult a szándékaiban. Tudni akart valamit. Amihez az én tudásom volt a kulcs.

- Nem- nevettem harsányan.- Szinte a testvérem volt- szinte, az is volt.

- Jól tippelem, hogy ennek a valakinek köze van a Marcussal való vitádhoz?- megfordultam.

- Okos lány vagy, meg kell hagyni- mondtam elismerően.- És, igen. Marcus a halálát akarja Michaelnek. Én, nem.

-  És azt akarod, hogy segítsek- vonta le a következtetéseket.

- Tudom, hogy neked is érdeked, hogy életben maradjon. Kölcsönösen segítünk egymásnak, ennyi.

- Legyen- ment bele azonnal.- De akkor a farkasokkal is meg kell majd küzdenünk, és az egész kastéllyal.

- A farkasok nem jelentenek problémát- de még mennyire nem.- A többiek pedig bízd csak rám. Amelia mellettem van, Marcus pedig e téren hidegen hagy.

- Szóval nem érzed magad rosszul amiatt, hogy veszekedtetek.

- Túl sokáig feszíted, a húrt nem gondolod?- érdeklődtem.

- Tán baj?- kérdezett vissza.

- Nem- mondtam.- Csodálkozom, hogy ilyen bátor vagy. Más nem, mert volna így beszélni velem, mint te. Ilyen kényes, s magánjellegű témákra kitérni, min te. Bátor vagy, nem riadsz vissza semmitől. Ez tetszik- mosolyodtam el a végére.

- Itt van rá az okom- mondta kissé szórakozott hangnemben.- Most támasztottad alá a tényt, miszerint nem fogsz bántani.

- Nem mondtam, hogy nem foglak. Mert, ha olyat teszel, ami árt nekem, akkor persze nem fogom szó nélkül tűrni. Félreértés ne, essék, nem áll jelenleg szándékomban, hogy ilyesmit tegyek. De, ezzel tisztában kell lenned.

- Rendben- bólintott.- Gondolom előző kijelentésem, már válaszolatlanul marad.

- Jól gondolod- bólintottam.- Megyek, beszélek Améliával. Addig te légy szíves deríts ki mindet a férfiról. Michael Corvin a neve, ennyit tudok- bólintott, majd magamra hagyott.

Amelia a szobájában volt. Nem lepődnék meg, ha azt mondaná hallotta az egész beszélgetésünket, de nem tett rá megjegyzést, mikor beléptem.

- Marcus, ki van borulva- hozta fel a tegnap estét.

- Tudom- sóhajtottam, majd eldőltem az ágyán. Az ággyal szemben lévő karosszékben ült, s onnan bámult engem. Keresztbe tett lábai és kezei csak hozzájárultak ijesztő kinézetéhez.

- Akarsz róla beszélni?- kérdezte hivatalos hangnemben.

- Most olyan érzésem van, mintha én lennék a páciens, te meg a pszichológus- nyitottam résnyire a közben lehunyt szemeimet. Halkan felnevetett. Ezt se hallani sokszor.

- Adelaide, esküszöm, színt viszel az életünkbe. Még csak egy fél napja vagy itt, de máris elérted, hogy ne a megszokott hétköznapjaimat éljem. Megnevetettél, ami nem sokaknak sikerül- most rajtam volt a sor, hogy nevessek.

- Ugyan már- legyintettem.- Itt csak te, Marcus, és esetleg még Selene tűrtök meg. A többiek egyenesen utálnak. És örülök, hogy ezt mondod. Nem is tudom, hogy lehet itt létezni, ilyen merev és komoly vámpírok között. Én már rég beleőrültem volna, ha nekem kellene irányítanom a népet- sóhajtottam.

- Visszatérve Marcushoz. Nem akarsz kibékülni vele?

- De- válaszoltam.- Előbb-utóbb csak kibékülünk.

- Adelaide- sóhajtott.- Marcus nem haragszik rád. Csak nem akarja belátni, hogy nincs igaza. Tisztában van vele, hogy ezúttal elvetette a sulykot, hogy alaptalanul kezdett el vádaskodni feletted. A büszkesége az egyedüli ok, ami megakadályozza abban, hogy bocsánatot kérjen.

- Azért én is jócskán elvettem a sulykot- húztam a szám.

- Nem hinném- ingatta a fejét.- Te jogosan támadtad le. Elvégre az az ember, Michael, mégiscsak a Corvinus vérvonal emberi leszármazottja. És tudom, hogy te milyen lelkis vagy ilyen téren. De nem kell magadat okolnod. Most neked van igazad, Marcusnak kell jobb belátásra térnie. És végre tennie valamit azért, hogy a családja büszke lehessen rá- itt jelentőségteljesen pillantott a szemeimbe.

- Azért látszik, hogy neked sincs ínyedre Michael felbukkanása- mosolyodtam el keserűen. Szólásra nyílt volna a szája, hogy tiltakozhasson.- Felesleges tagadnod Amelia. Érzékelem a hangsúlyodból. Te mindig is Viktor alattvalója leszel. Neked ő a nagyúr. Ez nem baj. Nem fedlek meg érte. Neked ez a hited, ehhez kell tartanod magad. A véredben van. Mint ahogy a farkasok gyűlölése is.

- Mondtam már, hogy te vagy az egyetlen olyan nő ezen a világon, aki ilyen bölcs?- értetlenül néztem rá.- Nem utálsz egy olyan dologért, ami neked fontos. Ami jelenleg a szívedet marcangolhatja. Hiába tagadod, tudom, hogy fáj a farkasokkal szembeni ellenszenvem, és a Michael dolog- mondta mikor közbe akartam szólni.- De, te mégsem fedsz meg ezért. Bölcs vagy, tudsz helyesen gondolkozni. Te TÖBB vagy, mint itt bármelyikünk. Még Viktornál is többet érsz.

- Hű...most meghatódtam- motyogtam hitetlenül. Nem akartam elhinni, amit hallok. Amelia szavai megmelengették a szívemet.

- Az igazat mondtam- rántotta meg a vállát.

- Na, de én megyek- álltam fel.- Mielőtt még Marcus veled sem áll szóba, miattam.

- Ugyan- legyintett kuncogva. Kilibbentem a szobából, s Selene keresésére indultam. Helyette pedig Kravenbe botlottam bele. A vállánál fogva nekem jött, meglökött. Összeszorítottam a számat, és próbáltam visszatartani a kikívánkozó szavakat. Csakhogy ő ezt nem így gondolta.

- Figyelj már jobban- mordult rám.- Attól még, hogy Amelia kegyeltje vagy, neked sem lehet mindent.

- Ó, szóval ez böki a csőrödet- mondtam egy gunyoros mosollyal az arcomon.- Hogy Amelia rád parancsolt. Nem lett igazad velem kapcsolatban, s beégtél egy vén előtt.

- A helyedben elhallgatnék kislány- sziszegte mérgesen.

- Miért? Mi lesz, ha nem?- álltam szúrós tekintetét.

- Ne, akard tudni.

- Ennyi? Jobbal nem tudsz előállni?- nevettem.

- Attól még, hogy Amelia és Marcus rózsaszín ködben úszik veled kapcsolatban. De, én már elsőre átláttam rajtad. És ne, hidd, hogyha Viktort felébresztik, akkor Marcus meg tud védeni.

- Majd meglátjuk- hagytam ennyiben, s tovább indultam. Komolyan, idegesítő egy alak. Látszik rajta, hogy hataloméhes. S ezért bármire képes. Kétségkívül Viktor hű szolgája.

Szerencsére Selene már útrakész volt. S kiderített mindent Michaelről. Kezd egyre szimpatikusabb lenni. A stílusa, és merészsége tiszteletre méltó. Nem sok ilyen vámpír szaladgál a világon.

Azt persze senkinek nem mondtuk meg, hogy hova megyünk. Nem hiányoztak a rosszindulatú pletykák.

Bevallom a hatalmas lakó épület elé érve elfogott az izgalom. Ennek pontos okát nem tudtam volna megmagyarázni. Nem is akartam. Most az érzelmeim még számomra is kiszámíthatatlanok voltak.

Én Selenevel ellentétben nem hoztam semmilyen fegyvert, s nem feketébe öltöztem. Mivel én nem voltam halálosztó, ez elhanyagolható tény volt. Inkább az élénk színeket szerettem, s ki is használtam tökéletes alkatomat hozzá.

- Úgy tűnik, senki sincs itthon- rúgott egyet az ajtón Selene. Valóban, a lakás kongott az ürességtől.

- Nem valami higiénikus hely- grimaszoltam. Lehet, hogy nincs elég pénze. Mert ez az épület omladozott. Csoda, hogy még egyben állt.

- Ha neki megfelel- válaszolt Selene, rám sem nézve. A cuccai között kutakodott.

Találtunk pár képet, egy lánnyal- aki valószínűleg a barátnője volt. Az telefon csörgésére, s egy picivel később az ajtó nyikorgására kaptuk fel a fejünket. Selene szinte azonnal reagált, és Michael már a falhoz szegezve találta magát. Ez annyira nem volt ínyemre, de amíg komolyabban nem bántja, addig feleslegesnek láttam közbe szólni.

Csakhogy helyettem megtetette más is. A falon hirtelen mélyedések keletkeztek, s vad morgások csapták meg a fülünket. Remek.

- Maradj vele- intéztem a szavaimat Selenehez. Nem kérdezett, látszólag bízott bennem. Biztonság kedvéért odadobott nekem egy pisztolyt.

Kiérve a lakás elé, már a felszínen jövő farkasok fogadtak. Mivel az életünket kellett mentenem, ezért kénytelen voltam lőni, különben semmi bajom nem volt velük. Egyre többen jöttek, a tárból a golyó pedig rohamosan kezdett fogyni. Jobb ötletem nem lévén, kilőttem magam alól a talajt, s abban reménykedtem, hogy a farkasok engem fognak követni. Sejtésem igaznak látszott, mikor hátrafordulva vagy öt farkas volt a nyomomban.

Nem aggódtam. Ha nagyon harcra kerülne a sor, akkor meg tudnám magam fegyver nélkül is védeni. Bár, ezt inkább szeretném elkerülni. Nem szeretek ölni.

Hirtelen kellett valamilyen ötlettel előállnom. Az emberek közé nem vezethettem volna őket, ilyen alakban. Mert biztos voltam benne, hogy még az utcára is utánam jöttek volna farkas alakjukban. Azt már a metróállomáson bebizonyították, hogy nem érdeklik őket az emberek. És az sem, ha lebukunk.

Beoldalaztam a liftbe, és őrült módjára kezdtem el a gombokat nyomogatni. A számat rágva, könyörögtem a szállító eszköznek, hogy végre induljon el. Meg is tette, de az egyik farkasnak sikerült az utolsó részen beugrania. Elkapta a nyakam, s a falnak szegezett. Könnyedén kiugrottam a kezeiből, és mögé kerülve kitörtem a nyakát. Ez elvonta a figyelmemet minden másról.

A lift tetejét feltépték, és lenyúlva értem, kaptak el. Sikkantottam egy aprót, a hirtelen jött karmokra. Hiába kapálóztam nem értem el vele semmit. Sokan vettek körbe, s egyszerre mindannyijukkal most nem lettem volna képes elbánni.

Egy- a metróállomás közelében lévő- csatornába cipeltek. Áradt belőle a farkas bűz. Nem is tudom, hogy nem találtak rájuk eddig még a halálosztók.

- Srácok, hát így kell bánni, egy hölggyel?- valószínűleg a vezetőjük volt az, aki elé vittek. Hosszú, félig lokniba fogott haj. Borostás arc. Gyilkos tekintet, ajkain mégis egy mosoly játszott.

Szavai hatására, elengedtek. Egyből a földön kötöttem ki. S, ha ember lettem volna, akkor lehet, hogy nem lenne egy ép csontom sem már. Az idegen kedvesen a kezét nyújtva nekem, felsegített.- Lucian vagyok- a név, ismerős volt. De, egyelőre nem tudtam kitalálni, hogy kivel van dolgom. 

- Adelaide- mondtam. Hangom magabiztosságtól csengett. Félelemnek nyoma nem volt.

- Nos, Adelaide, lennél szíves elárulni, hogy mit tettél, ami miatt idekerültél?- dőlt neki az asztalnak, s keresztbe tett kezekkel várt. Időközben pedig már csak ketten maradtunk.

- Csak védtem azt, ami fontos nekem- válaszoltam egyszerűen.

- Á, szóval Michael a barátod? Igen érdekes, hogy egy embernek, nyilvánvalóan halhatatlan barátnője legyen.

- Nem, nem a barátom. De, fontos nekem. És, igen, valóban nem gyakoriak az ilyen esetek. Most pedig én kérdezek. Miért kell nektek?

- Szükségem van rá- nézett egy pillanatra a padlóra, majd ismét rám emelte a tekintet, s elmosolyodott.

- Mihez?- kérdeztem keményen.

- Az legyen az én dolgom- válaszolt szórakozottan.

- Mond csak, hogy lettél likán?- ráncoltam a homlokomat. Valami kezdett derengeni, kilétével kapcsolatban. Kérdésemet hallva, megmerevedett. S kifejezéstelen arccal nézett.

- Az már nagyon régen történt- minden izma megfeszült beszéde közben.- És nem éppen boldog történet, szóval.

- Értem- bólintottam. Nem akartam tovább feszíteni nála a húrt. Elvégre én sem árultam el neki, amit tudni akart. Ez így fair.- Akkor én mennék is- fordultam meg, egy könnyed mozdulattal előttem termett, utamat állva.

- Ne, olyan sietősen kislány. Még nem válaszoltál a kérdésemre.

- Te sem- vágtam vissza hevesen.

- Nem vagy vámpír- állapította meg.- De, ember sem.

- Jól látod- bólintottam.- Jobb lenne, ha nem marasztalnál. A vének keresni fognak.

-  Szóval, Viktor csicskása vagy- mondta egy lenéző mosollyal, tekintetével meg akart gyilkolni.

- Viktor?- kérdeztem vissza.- Ha tehetném, már rég megöltem volna azt a kegyetlen férget- sziszegtem.- szavaim hallatán meglepetés járta át az arcát.

- Ki vagy te?- nézett végig rajtam.

- Legyen annyi elég, hogy nem vagyok az ellenségetek. A vámpírokkal ellentétben, én nem rühellem a farkasokat. Ugyanolyan faj vagytok, mint ők. Nem értem mire jó ez az egész háborúskodás. Viktor sokat ártott nekem. Ellenem fordította a bátyámat, megölte a legjobb barátnőmet, és még sorolhatnám.

- Akkor miért nem ölted meg még eddig? Mert nyilvánvaló, hogy képes lennél rá. A beszédstílusodból ítélve, már szépen benne vagy a korban.

- Valóban rég volt már, mikor megismertem Viktort- merengtem el.- A megölésével egyelőre nem nyernék semmit. Van nála valami, ami kell nekem. S nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni ezzel Améliát és Marcust.

- Értem- bólintott.- Ha jól értelmezem, akkor háromból csak egy vénet utálsz.

- Igen- bólintottam.- Amelia sokat segített nekem a nehéz időkben, támaszom volt, mikor szükségem volt rá. Marcus pedig...Marcusban teljes mértékig megbízok. Fontos a számomra, s tűzbe is mennék érte.

- Ez esetben nem tudom mi okod egy Corvinus leszármazottal foglalkozni, mert ismerve Marcust, őt hidegen hagyja Michael létezése- éles esze meglepett. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan összerakja a darabkákat.

- Az legyen az én dolgom, likán- a megnevezés hallatán a szeme villant, de különösebb dühöt nem láttam íriszeiben.

- Úgy látom egy igen kemény, és határozott nővel állok szemben, ez tetszik- mondta lenyűgözően. Őszintén? Nem hatott meg.

- Nos, ha már mindezt átrágtuk, mehetnék? Ne, érts félre, egy álmom vált valóra azzal, hogy egy likán vezérrel társaloghattam, de szerintem nemsokára kezdenek majd hiányolni, a vének.

- Rendben- mondta egy kis hezitálással.- Menj- fordult el féloldalas, s kezével mutatta az ajtót.- Bár, még mindig nem tudom, miért akarnál abba a fertőbe visszamenni- utolsó mondatának nem tulajdonítottam különösebb figyelmet, de azért elgondolkoztam rajta. Igaza van. Az egy fertő. Maga a pokol. Miért is akarok én oda visszamenni? Persze, Marcus. És kell nekem az, ami Viktornál van. Szükségem van rá, hogy a lelkiismeretem végre megnyugvást leljen.

Emellett hirtelen bevillant egy kép. Egy kép, amint a legjobb barátnőm áradozik egy férfiről, egy likánról. Nem lehet. Ő nem lehet az. Nem lehet a férfi, akibe Szonja halálosan szerelmes volt. Lehetetlen.

Másodpercek töredékei alatt fordultam meg a tengelyem körül és néztem a farkas szemeibe, amik értetlenséget tükröztek tettemből kifolyólag. Homlokát ráncolva futta rajtam végig a tekintetét, mígnem szemei találkoztak, az enyémekkel.  

1. fejezet

Szeles Város

"Attól, hogy törtetünk előre ebben a rohanó világban, mit sem törődve másokkal, néha még juthat idő egy kis emberségre." Érintés című film

Chicago. Nem hiába nevezik úgy, hogy a ¨szeles város¨. Ha nem lennék halhatatlan, fogalmam sincs, hogyan bírnám ki ezt a nagy erejű szelet. Még így is beleremeg egy kicsit a testem, mikor megérzem.

A nap már igencsak lemenőben volt, a boltok többsége kitette azt a bizonyos zárva táblát, az utakon pedig még mindig nagy forgalom volt.

A lábaim automatikusan vittek a kitűzött irányba, míg én a gondolataimba merülve bambultam előre.

Kíváncsi vagyok, hogy fognak fogadni. Egyáltalán ott lesz valamelyikük? Nyilván, hiszen Ő szerinte Marcus és Amelia ébren vannak, vagyis tehát Viktor az, aki alszik. Ő továbbá arról is tájékoztatott, hogy a városban megy a harc most a vámpírok és a vérfarkasok között. Amit sokszor az emberek sínylenek meg. Nem normálisak, komolyan mondom. Akár békében is meglehetnének egymás mellett, de nem, mert a nagyságos Viktor úrnak muszáj volt háborút indítania a farkasok ellen, akik szerintem igazából semmit sem tettek. Marcus a hülye, hogy hagyja Viktort uralkodni, holott már rég átvehette volna a neki járó helyet. Még, hogy Viktor a vámpírok legidősebbje? Jó vicc. Legszívesebben megöltem volna, de nem tehetem. Nála van valami, ami fontos a számomra, így élve kell nekem. De, amint megkapom, amit akarok, végzek Viktorral egyszer, s mindenkorra.

Ha jobban belegondolok az a férfi nem okozott mást nekem, csak szenvedést. Megölte a legjobb barátnőmet, rávette Marcust, hogy forduljon ellenem. Rosszabbat érdemel, mint a halál.

Egyedül Amelia az, aki még mellettem áll, habár ő is Viktort pártolja, de megérti az indokaimat, hogy miért utálom a férfit. Mondanám azt, hogy már csak ő maradt nekem-, ami részben igaz-, de nem tehetem. Hiszen az apám folyamatosan próbál kibékíteni, csak én nem hagyom neki.

Annyira bele voltam merülve a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy neki megyek valakinek, csak akkor mikor nekem ütközött.

- Ó, elnézést- szabadkoztam azonnal, majd nem kicsit lepődtem meg, mikor felnéztem az illetőre. Túlságosan is hasonlított valakire, a múltamból.

- Semmi baj- mondta lágy, kedves hangon. Még a hangunk is megegyezett.- Minden rendben?- kérdezte aggódva.

- Persze, miért?- ráztam meg a fejem, hogy kitisztuljon.

- Csak nagyon elbambultál, azt hittem, hogy valami baj van- felelte.

- Sajnálom, csak nagyon hasonlítasz valakire, akit ismertem- vallottam be. Magam sem tudom miért tettem, nem kellene ennyit fecsegnem.

- Ó- ennyit tudott csak mondani.- Egyébként a nevem, Michael Corvin- az ereimben meghűlt a vér. Ez a név visszhangzott a fejemben. Corvin, Corvin, Corvin...

Nem lehet! Ennyi év után képtelenség. Vagy mégsem? A vér csak úgy lüktetett az ereimben, a szívem is hevesen kalimpált, és elfogott egyfajta rosszérzés.

- Adelaide- ráztam meg a felém nyújtott kezet.- Read- tettem hozzá, hamár ő is a teljes nevén mutatkozott be.

- Örülök a találkozásnak, Adelaide- mosolygott rám.

- Úgy szintén- bólintottam, megengedve egy halvány mosolyt.

Véletlenül néztem csak a háta mögé, mikor kiszúrtam valakiket, vagyis valamiket. Vérfarkasok. Mit keresnek itt ilyenkor? És, ami a jobb kérdés, miért néznek úgy Michaelre, mint valami prédára? Na, nem! Nincs bajom a farkasokkal, de ebből nem fognak enni!

Mielőtt bármit tehettem volna a semmiből egy fekete ruhás nő bukkant fel, és a közeledő farkasok elé ugrott, majd megdobta őket valamiféle kütyüvel, ami az arcukba robbant.

- Futás!- kiáltott nekünk hátra fordulva. Azonnal megfogtam az értetlen Michael kezét, s húzni kezdtem. Figyelmen kívül hagytam a kezemet szorító férfi folyamatos kérdéseit, azon voltam, hogy minél előbb eltűnjünk innen. Egy metróállomásra húztam le, ahol jó sok ember megfordult. Így egy kicsit könnyebb dolgunk volt, mivel el tudtunk rejtőzni a tömegben.

- Állj már meg!- kiáltott rám Michael, visszafordulva ránéztem. Elengedte a kezemet, s a térdén megtámaszkodva próbált levegőhöz jutni.- Mi ez az egész? Mégis ki vagy te?

- Az most ne, érdekeljen! Gyere, el kell tűnnünk innen- kaptam a keze után, de elhúzta.

- Miért hallgatnék egy idegenre?

- Jogos kérdés, de jelenleg az életed forog kockán- pillantottam rá sürgetően. Már késő volt ugyanis az aluljárón megjelentek az előbbi farkasok. Egyből kiszúrtak minket, s durván félre lökve az embereket elindultak felénk. A metró még egy jó ideig nem fog indulni, szóval arra nem szállhattunk fel.- Bújj el!- utasítottam Michaelt. Ideje sem volt reagálni, mivel ismét megjelent a fekete köpenyes nő, s a farkasok azonnal tüzet nyitottak rá. A vámpírnő egyből visszahúzódott az egyik fal mögé, miközben néhány ember megsebesült, s kitört a káosz. A mellettem álló férfit automatikusan löktem be az egyik metró mögé, hogy legalább a golyók ne, találják el. Még két vámpír megjelent, és most már teljes pánik uralkodott el az embereken, a folytonos lövések miatt.

Az egyik farkas kiszúrta Michaelt, és meg akarta közelíteni, de én gyorsan előkaptam a csizmámba csúsztatott kést, s oldalba szúrtam vele. Vért köpve hullott a földre. Szerencsére mindig van nálam ezüst, valamilyen formában.

Hangos kiáltásokra kaptam fel a fejem. Az egyik vámpír élettelen teste éppen akkor hanyatlott a földre, s az előtte térdelő nő, dühös ábrázattal megfordulva tüzet nyitott a farkasra.

A másik, nagyobb termetű farkas végigszaladt az egyik metrón, a másik vámpír férfivel a nyomában. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, s mivel nem láttam hol ér véget a metró másik fele, utánuk futottam. Éppen időben érkeztem, ugyanis a férfi már hatalmas farkas formájában állt a vámpír előtt. Aki tudta, hogy nincs esélye, mégsem adta fel harc nélkül. Mielőtt még valami rossz történhetett volna közéjük ugrottam. A nálam jóval nagyobb farkas egy kicsit hátratántorodott, majd morogva egyet felém vetette magát. Könnyedén kitértem előle, s mögé kerülve a nyakába szúrtam az ezüst kést. Időt nem hagyva, hogy visszavágjon, most a vámpír kezét ragadva kezdtem el futni vissza az emberek közé. Úgy látszik a farkas megtántorodott, mivel nem követett minket, ezt észlelve egy kicsit megnyugodtam.

Mikor végre kiértünk a metróból már csak a nőt találtuk ott, Michael sem volt sehol.

- Köszönöm- fordult felém a férfi, s hálásan biccentett egyet.

- Semmiség- ráztam a fejem.

- Jól vagy?- jött közelebb a fekete köpenyes nő.

- Igen, megmentett- nézett felém.

- Nem ember- siklott rám a nő tekintete.- De vámpír sem. Akkor mégis, mi vagy te?

- Az nem fontos- ingattam a fejem.- Csak az, hogy túléltétek, és remélhetőleg Michael is- pásztáztam a szememmel a helységet, hátha rosszul láttam, s még itt van valahol.

- Ez a neve?- bólintottam.- Tudod miért akarták a farkasok elfogni?

- Fogalmam sincs- sóhajtottam tehetetlenül.

- Vissza kellene mennünk, a nap hamarosan felkel- szólalt meg a férfi.

- Igaz- bólintott a társa.- Menj előre, mindjárt megyünk mi is- megvárta még a férfi eltűnik, majd újra hozzám fordult.- Selene vagyok- nyújtott kezet.

- Adelaide- viszonoztam a gesztust.

- Miért akartad megmenteni a férfit?

- Michaelt? Te miért akartad megmenteni?- kérdeztem vissza.

- Rühellem a farkasokat, nem szalasztok el egy alkalmat sem, hogy keresztbe tegyek nekik- válaszolt egyszerűen.

- Ügyes, de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság- erre a mondatomra kicsit meghökkent, de nem tagadta.- Gondolom te is halálosztó vagy- néztem meg jobban az öltözékét.

- Honnan tudsz rólunk?- ráncolta a homlokát értetlenül.

- Jól ismerem az uralkodóitokat- feleltem.

- Akkor tarts velünk- állt féloldalas, s a kezével mutatott.

- Legyen- bólintottam rá, egyébként is oda vitt volna az utam, ha nem botlok bele Michaelbe, de ezt neki nem feltétlenül kellett tudnia.

Gyalog tettük meg az utat, ami hátra maradt. Egyikünk sem beszélt közben, pedig jól tudtam, hogy lennének kérdései. Vagy nem merte őket feltenni, vagy nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

A kastély még hatalmasabb volt, mint gondoltam. Bizonyára sok vámpír lakhatott itt, és csak a fele volt halálosztó. Amint beléptünk az ajtón szembe jött velünk egy elég mogorva kinézetű férfi, csatlósaival a nyomában.

- Ez meg ki?- bökött rám a fejével barátságtalanul.

- Adelaide, megmentette az életünket, hálával tartozunk neki- válaszolt keményen Selene. Miért érzem úgy, hogy nem jönnek ki jól egymással?

- És ezért máris ide kell hozni? Nyilvánvalóan nem vámpír- nézett rám undorodva.

- De nem is ember- ellenkezett Selene.

- Szerinted Viktor örülne neki, ha holnap arra kelne, hogy te mindenféle jött mentet idecsődítettél? Gondolkozz már, Selene!- förmedt rá a férfi.

- Hol van, Amelia? Ő majd megmondja, hogy maradhat e, vagy sem- hagyta figyelmen kívül a piszkálódást.

- Nem fogom az úrnőt zavarni, csak azért mert te úgy gondoltad, hogy szeretetotthont nyitsz a kastélyunkból- kiáltotta a férfi, dühösen.

- Kraven!- kiáltott vissza Selene, szikrákat szóró szemekkel. Nem tudtam mit is szólhatnék ehhez hozzá.

- Mi ez a kiabálás?- hallottam meg egy ismerős hangot, ami a többi vámpír számára ijesztőnek hathatott, mély csengése miatt.

- Úrnőm- hajtott fejet Kraven.- Selene idehozta ezt a lányt, minden előzmény nélkül és elvárja, hogy itt maradhasson- Amelia tekintete rám siklott, s döbbenten ismert fel. A szemeiben értetlenség, egy kis félelem, és öröm tükröződött.

- Adelaide?- kérdezte kedvesen, mégis hitetlenkedve. Majd szoros ölelésben részesített.- Selene jól tette, hogy idehozta, mennyetek és készítsék neki elő a szobát, ami mellettem található- parancsolta az embereinek. Kraven, bár kelletlenül, de bólintott, egy utolsó pillantást vetve a gúnyosan mosolygó Selenere.- A többiek elmehetnek- szólt a nézőközönségünknek.- Mond csak mi járatban erre?- kérdezte miközben a dolgozója felé sétáltunk.

- Csak erre jártam, és gondoltam, ha már itt vagyok, akkor benézek hozzátok is- álltam elő valami jó kifogással. Akármennyire is bíztam benne, az igazat nem mondhattam el neki. 

- S hogy akadtál össze Selenevel?- foglaltunk helyet.

- Ott voltam a metróállomáson mikor megtámadták őket a farkasok, én pedig megmentettem az egyikőjüket- válaszoltam hátradőlve, kezeimet a keresztbe tett lábaimon pihentettem.

- A farkasok nyílt tüzet nyitottak rájuk az emberek előtt?- lepődött meg egy pillanatra.- Hogyhogy?

- Gondolom a fiút akarták- válaszoltam.

- Milyen fiút?- érdeklődött tovább Amelia.

- Michael Corvint- a név hallatán még jobban meglepődött.

- Gondolom, nem csak egy névrokonról van szó.

- Jól gondolod- bólintottam.- Kiköpött mása az ősének.

- Szóval ez a valódi ok, amiért megmentett az embereinket- eresztett meg egy halvány mosolyt Amelia.

- Részben- ismertem el.- Emellett tisztában vagy vele, akármennyire nincs bajom a farkasokkal, nem tűröm, ha ártatlanul bántanak valakit. És sok ember megsérült- tettem hozzá.

- Igen, tudom- bólintott.- Meddig szándékozol maradni?

- Most jöttem és máris elküldenél?- jelent meg egy apró mosoly az arcomon.

- Dehogyis- ellenkezett mosolyogva.- Csak szeretném tudni, meddig számíthatunk a jelenlétedre- mondta egy kicsi epésen.

- Amelia légy szíves, ne, kezdjük ezt elölről- sóhajtottam, lehunyva a szemeimet.- Tudod, hogy jó okom van rá, hogy kerüljelek titeket.

- Sajnos- mondta keserűen.- Holnap lesz az ébresztés.

- Tisztában vagyok vele.

- Igen?- húzta föl a szemöldökét.

- Szerinted eljöttem volna úgy, hogy nem tájékozódom?- utánoztam a mozdulatot.

- Igaz- ismerte el.

- Különben sem hagynám ki az alkalmat, hogy most, hibernálása közben öljem meg azt a rohadékot- vigyorodtam el. Amelia csak a fejét csóválta.

- Te már sosem változol- mondta kicsit rosszallóan.

- Jó okom van, Viktort gyűlölni.

- Tudom, hogy nem egy szent, nekem nem kell bemutatni- nézett rám Amelia.

- Mégis mellette vagy- sóhajtottam.

- Nem tehetek mást, és nem olyan rossz, ha jobban megismered.

- Fúj, ez úgy hangzott, mintha több lenne köztetek puszta barátságnál- rázkódtam meg a gondolatra.

- Tudod, hogy nekem csak egy szerelmem volt, aki már meghalt. Sosem tudnám meggyalázni ily’ módon az emlékét. De Viktor tud normális is lenni...

- Ha akar- egészítettem ki a mondatát.- Fölösleges próbálkoznod, úgysem fogom kedvelni. Semmit sem tett, amivel kiérdemelte volna a tiszteletemet. És ez az egész időugrás is egy nagy hülyeség. Mégis mi értelme van annak, hogy átalusztok több száz évet? Nem így fog fennmaradni a faj, így pusztul majd el, előbb-utóbb. Mert lesznek majd olyanok, akik elég bátorságot, s erőt gyűjtenek ahhoz, hogy megtámadjanak titeket. Akkor pedig a vének nélkül a vámpír faj nem megy semmire, ki fog halni- magyaráztam hevesen.

- Ezt CSAK te látod így- közölte Amelia.

- Mi mást tehetnék?- tártam szét a kezeimet.- Ha ti nem látjátok be ezt magatoktól, valakinek rá kell vezetnie titeket. Apropó, ha már a véneknél tartunk...Marcus hol van?

- Dolga akadt, de estére visszaér- válaszolta Amelia.

- Remek- mondtam némi éllel a hangomban.

- Biztos örülni fog neked- ezt ugye Amelia sem hitte el?

- Biztos- forgattam a szemem.

- Nem vagy éhes, szomjas, vagy esetleg lepihennél?- váltott témát a nő.

- Inkább lepihennék- bólintottam.

Felkísért a szobába, amit már elkészítettek nekem, és ami közvetlen Amelia hálóhelye mellett volt található. Hálásan megköszöntem a szőke hajú lánynak, aki akkor végzett a szobával, mikor odaértünk, majd ledőltem az ágyra pihenni.

Fáradt nagyon nem voltam, inkább a gondolataimba merülve feküdtem.

A Michaellel való találkozás nem kicsit kavart fel. Régi sebeket szakított föl, s újra meg újra lejátszódott bennem az arca. Kétségkívül tökéletes mása volt néhai elődének. Most biztosan össze lehet zavarodva, mivel nem hinném, hogy tudná, hogy kicsoda is valójában. Meg kell keresnem! Igen, ezt fogom tenni, amint egy kicsit én is lenyugszok. Tudom, hogy Marcus nem fogja díjazni ezt az ötletet, de valahogy nem érdekel. A saját életem felett, én döntök. Gondolom Viktor sem fog repdesni az örömtől, mikor meglát engem. De őszintén szólva teszek rá. Ha tehetném, már rég halott lenne. Így is túlcsábító a gondolat, hogy holnap ne, öljem meg, mielőtt teljesen erőre kapna. Bár, akkor is meg tudnám ölni, csak így valahogy könnyebb dolgom lenne. De tudom, hogy Marcus, akkor még dühösebb lenne.

Végül csak sikerült elaludnom. Egy órácskát aludtam mindössze, de máris jobban éreztem magam. A szívem sem fájt már Michaelre gondolva. És a Viktor iránt érzett dühöm is kezdett lassan visszahúzódni az agyam rejtekébe.

Egy kicsit kihaltnak tűnt a kastély, bizonyára mindenki pihen, és a saját dolgával van elfoglalva. A lábaim automatikusan vittek az alagsorba. Ahol a ¨trónterem¨ volt megtalálható. Vagyis Viktor nevezte annak. Ezt onnan tudom, hogy Ő megmutatta az épület tervrajzát, mikor még csak építették. Pont olyan volt, amire számítottam. A közepén három kis koporsóval, amik a földbe voltak temetve, mindegyiken ott díszelgett a tulajdonosainak a kezdőbetűje. Ismét elkapott a csábító gondolat, hogy most azonnal végzel Viktorral, és senki nem tudja meg, de türtőztettem magam. Undorodva néztem a hatalmas trónszékre, ami a pódiumon foglalt helyet. Ciccegve mentem hozzá közelebb, szívesen felborítottam volna.

- Ha lehet, egyben maradjon meg a hely- azonnal megpördültem a hang hallatán. Marcus állt az ajtónak támaszkodva, karba tett kezekkel.

- Marcus- mondtam ki a nevét, amolyan üdvözlésképpen.

- Adelaide- viszonozta.- Rég láttalak.

- Csak nem hiányoztam?- kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban.

- Ha hiszed, ha nem..Igen, hiányoztál- sétált beljebb.

- Jól mondod, nem hiszem- mondtam egyszerűen.

- Az már a te bajod. Egyébként még szebb lettél, mint voltál- jegyezte meg végig nézve rajtam.

- Ne, bókolj!- sziszegtem.

- Csak az igazat mondom- emelte fel védekezően a kezeit.- Amúgy Amelia mondta, hogy keveredtél ide. De nem hinném, hogy csak úgy véletlenül erre jártál.

- Ez az igazi Marcus- tapsoltam kettőt a tenyereimmel.- Mindig kételkedik mindenben, és soha nem hisz el semmit.

- Óvatos vagyok, talán baj?- húzta föl a szemöldökét.- Legutóbb haraggal váltunk el, és jobb az elővigyázatosság.

- Ezt nem hiszem el- csattantam fel.- Te tényleg kinézed belőlem, hogy képes lennék ártani NEKED? Az istenért Marcus! Akármennyire is legyünk rosszba fontos vagy nekem! Sosem tennék olyasmit, amivel ártanék neked- a vége már csak elfúló suttogás volt.

- Igazad van. Sajnálom!- ölelt meg gyengéden.- Az évek tettek ilyen paranoiássá.

- Semmi baj- ráztam meg a fejem, halványan mosolyogva.

- Egyébként nem esett semmi bajod?

- Hmm?- néztem fel rá értetlenkedve.

- A metrómegállóban.

- Ja, nem- válaszoltam, elengedve őt. Egy lépést tettem hátra, hogy jól lássam az arcát.

- Egyáltalán minek folytál bele a farkasok és a halálosztók közötti harcba?- kérdezett tovább.

- Marcus, nem vagyok már gyerek! Meg tudom magam védeni! Amelia nem mondta el?

- De- felelte egyszerűen.

- Akkor meg?!

- Mi van? Meg kellene hatódnom, mert megvédted Michael ivadékát?- igen, még a nevük is egyezik.

- Hogy lehetsz ilyen tapló? Michael is ugyanolyan fia volt Alexandernek, mint te vagy William- kiáltottam rá.- Kicsit sem érdekel, hogy az a fiú ott kint, egy Corvinus leszármazott?

- Nem különösebben- vonta meg a vállát.

- Mit tett veled Viktor?- suttogtam elborzadva.

- Tudod, van annál sokkal nagyobb problémám is, mint a néhai öcsém, egyik leszármazottjával foglalkozni! Például, a másik öcsém, William, most valahol egy rohadt, elzárt börtönben szenved, étlen-szomjan! Viktor kegyetlensége miatt! Michael meghalt, nem jön vissza többet, ezt el kellene fogadnod végre, Adelaide! Az a fiú, nem helyettesítheti őt!- lett egyre hangosabb a kiabálása.

- Nem is mondtam, hogy helyettesítheti!- kiáltottam.- Azt pedig, hogy egy érzéketlen bolond lettél ne, merd Williamre fogni! Szegény, ha tudna gondolkodni, most elsüllyedne szégyenében, amiért ilyen tuskó lett a bátyja! Akkor kellett volna Viktor ellen harcolnod, amikor még tudtál volna! Nem kellett volna hagynod, hogy örök szenvedésre ítélje Williamet! Mondtam neked, kézzel-lábbal tiltakoztam, kiabáltam, hogy tegyél ellene valamit, de te behúztad füled-farkad, és végig nézted, ahogy elviszik őt!- rázúdítottam minden felgyülemlett feszültségemet. Talán kicsit megbántam, hogy ilyen nyersen fogalmaztam, de ez volt az igazság.- Marcus...

- Most megmutattad, hogy is érzel valójában. Mindig is ők voltak neked az elsők. William és Michael- suttogta fájdalmas hangon. Rossz volt így látni, hiszen ő mindig kemény, és határozott volt. Sosem tört össze. Nekem pedig pár perc alatt sikerült ezt elérnem. De a mondás is úgy tartja, hogy mindig a szeretteit bántja az ember.

- Ez nem igaz!- ráztam a fejem hevesen.- Ugyanolyan fontos vagy nekem, mint ők!

- Sajnálom, de ezek után, már nem tudom ezt elhinni!- rázta meg a fejét, majd elviharzott.

Istenem, Adelaide, egy nagy kalapos idióta vagy!